1. Fejezet

"Ekkor kezdődött csak igazán el az életem... ettől a naptól kezdve nem én írtam a romantikus regényeket, hanem a saját életem lett egy, azzal a különbséggel hogy ez a valóság volt..."

A metróhoz sétáltam és beálltam a nagy tömeg közé. Az orrom előtt ment el a metro ami mindig nagyon kiakasztott, bár csak három percet kellett várnom a következőre.
Zsófi ma nem volt suliban, ezért egyedül indultam haza, és elővettem a mobilomat, hogy addig se unatkozzak. Végighúztam az ujjamat a Samsung Galaxy-m síma felületén. Nem rég kaptam és nagyon szerettem. Rögtön bevillant egy értesítő ablak.
"Új privát üzenet Kamilla Eva Fitos felhasználótól" Rögtön rákattintottam.
Hát igen, Lucy volt az LB-m. Őt is Kamillának hívták, akárcsak engem, ezért Lucy-nek és Kida-nak hívtuk egymást.
"Képzeld, Louie és Eleanor szakítottak!!! :D Most már tied a pálya... ;)"
Elmosolyodtam. Mindketten One Direction rajongók voltunk és nekem Louis Tomlinson tetszett, Lucynek pedig Niall Horan. Ez egy tinilányos álmunk volt: hogy egyszer találkozzunk az 1D-vel. Én össze is akartam volna jönni Louieval, Lucy viszont azt mondta ő igazából csak haver akarna lenni velük.
Vissza írtam neki egy smiley-t és egy szívet. Sajnos ő hetedik év végén messzire elköltözött és csak ritkán találkozunk. Ez már majdnem három éve így megy, és még mindig ugyanannyira hiányzik, mint nyolcadik év elején.Szerencsére ő sem változott.
Nem messze tőlem egy csapat nyoládikos lány dumált nagyban az 1D-ről...kicsi a világ.
- ...és képzeljétek végre Magyarországon vannak! Tegnap érkeztek meg!
Erre mindegyikőjük visongatni kezdett.
Magyarországon vannak. Hú... Most már tényleg van esélyem Louienál. Most már nem 5 hanem 10%. Ha találkoznék is vele, nem tudnák vele valami sokat beszélni az én angol tudásommal... Ha legalább Lucy itt lenne... Ő négy évig élt Angliában.
Megnéztem a mobilomon az órát. 14:12 mikor jön már a metro?! Ekkor bemondták:
-Elnézést kérünk, a 3-mas metro technikai hibák miatt késik. Kérjük türelmüket. Köszönjük.
Nem nézem el! Hát ez nem igaz! Mennyit késik még ez a metro?!
Ekkor három fiatal húsz év körüli angol fiú sétált el mellettünk. Klassz, mindjárt megkérdezik, merre van az Erzsébet Tér. Valahogy mindig engem kérdeznek meg. Gyorsan elfordultam, mert épp nagyon nem volt kedvem elmagyarázni nekik, hogy merre kell menni.
Valamit nagyon beszéltek egymás között és próbáltam elkapni mit beszélnek.
- Go, ask her, over there!
-Are you crazy? She's a little teenage girl! Do you know what that means?
...little teenage girl... mi van?! Ezek most rólam beszélnek?! Mi az, hogy "kicsi"?! Na ezeknek aztán nem válaszolok semmit...
- Never mind, just go ask her!
- Why me?
- Go!
Ekkor az egyik mellém lépett, mire felnéztem rá, és megállapítottam, hogy egész helyes, bár egy akkora napszemüveg volt mindegyiken, hogy a fél arcát eltakarta, pedig még csak március volt.
- Ummm... hello! ...does this go to the West Station? - kérdezte, majd hirtelen a barátjához fordult.- Hey, give me the map... Where is it? - a térképen keresgélt egy ideig, majd egy pontra mutatott, ahol a Nyugati Pályaudvar volt. - Does this go there?
Értettem, amit mond, és tudtam is volna válaszolni, de hirtelen lefagytam, mert rájöttem, hogy rettentő ismerős az arcuk valahonnan, mindhármuknak...
- You said it wrong, she doesn't understand it like that! - mondta egy másik, majd rettentő viccesen, artikulálva és mutogatva elmondta ugyanazt, amit az előbbi. Enyhén felvontam a szemöldököm, és elmosolyodtam, majd bólintottam:
- Yes.
- See, as simple as that and she didn't recognize us...
Ez a hang... és akkor hirtelen egymás szemébe néztünk és felismertem.
- Thanks- mondta Louis Tomlinson.
De mielőtt megszólalhattam volna, a hátam mögött megszólalt a csapat nyolcadikos lány:
- One Direction!- kiáltották, és engem félre lökve a három fiúhoz rohantak.
- She didn't, but the others did! Good shot, Louie...- hallottam még Liam hangját.Ööö ...hogy is mondják? Jaj, pont most nem jut eszembe! "Kaphatok egy autogrammot?" ...csak megértik... legalább Louie... á, mindegy... hamarosan többen is köréjük férkőztek, én pedig egyre messzebb kerültem tőlük, és a metróm is megérkezett.
Szomorúan elindultam a metro ajtóhoz. Végülis beszéltem velük... igaz, hogy bizonyítékom nincs, de egyszer majd csak emlékeznek rám. Én voltam a lány, aki megmondta, merre van a Nyugati Pálya udvar. Erre elmosolyodtam. Én sem emlékszem minden emberre, akit útba igazítok, ők meg annyi embert láttak már, hogy végképp nem fognak emlékezni rám.
Ekkor egy kis összehajtogatott papírra lettem figyelmes a lábam mellett. Nem szoktam felszedni a szemetet a metróban és nem is szemétszedőnek készülök, nehogy azt higyétek, de ekkor valami késztetést éreztem felvenni azt a papírcetlit, és milyen jól tettem: ha nem vettem volna fel, a történetemnek valószínűleg itt vége is lett volna.
Épp mielőtt be kellett lépnem a metro ajtaján, gyorsan felkaptam a papírt, majd beléptem, és bezárult mögöttem az ajtó.
- Kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak- hallottam a megszokott szöveget.
Elindult a metro, és egy utolsót pillantottam a fiúk felé. Louis a metróra nézett, és mintha valamit keresett volna... vagy valakit.
Végleg eltűntek a szemem elől, és én unottan széthajtogattam a papírcetlit. Ez állt rajta:
"loutomlinson17@hotmail.com :) Use it well!"
Többször is el kellett olvasnom, egyrészt a ronda fiú írás miatt, másrészt mert nem akartam elhinni, amit láttam a papíron. Amikor felfogtam, hogy mi is van odaírva, önkéntelenül is elmosolyodtam. Ez Louie email címe volt.
Mégsincs ennyivel vége a sztorimnak...